Zene nélkül nincs karácsony

Hihetetlen, hogy milyen gyorsan repül az idő: ez már a második karácsonyom lesz, amit éneklés nélkül töltök. Na jó, bevallom hősiesen tavaly csaltam egy kicsit, és ott voltam a zeneiskola magánének tagozatának tanszaki hangversenyén. így most érzem először, hogy úgy szenvedek a zenehiánytól, mint Krisztus a kereszten. Pedig aki jól ismer, az tudja rólam, hogy kutyabarátság a mienk. Az éneklés és én, olyan mint Ady hite. Az éneklést leginkább az élsporthoz tudnám hasonlítani, igazi gyötrelmekkel teli gyönyörűség, amely során az ember nap mint nap harcot vív a saját gyengeségeivel és határaival, hogy aztán a színpadra állva játszi könnyedséggel dalolászhasson. Mármint, hogy a közönség csak ezt lássa belőle. A valóság ennél sokkal árnyaltabb: vannak napok, amikor minden egyes hangért meg kell szenvedni, máskor pedig csak úgy szárnyal az ember a hangokon. Most felmerülhet bennetek a kérdés, hogy mi köze is van ennek a karácsonyhoz?! A válasz roppant egyszerű: karácsonykor van a legtöbb énekes fellépés. Nekem legalábbis általában akkor voltak. Ilyenkor az estélyi, a fodrász és a sminkelés rutinművelet volt már a második-harmadik alaklom után és szenteste a legnagyobb kérésem mindig csak annyi volt, hogy könyörgök, csak a harisnyát ne kelljen felvenni. Mégis volt az egész éneklős karácsonyozásnak valami semmihez sem fogható misztikus bája. A tiszta arcok a közönség soraiban, a műsorok szervezőinek kedvessége. Mind-mind apró ajándékok voltak, és végső soron maga az éneklés is meghittebbé tette az ünnepet. Az enyémet, és másokét is. Amikor az énektanulást abbahagytam, sokan nem értették meg a döntésem. Elvégre nehéz külső szemlélőként olyan dolgokat megérteni, amelyek a másik emberben mennek végbe. Éreztem, hogy a hangommal már nem tudok eleget adni. Hogy nem lehet mindenkinek megfelelni, hogy elveszik az ember az elvárások rengetegében és nem találja rég volt önmagát. Beláttam, hogyha nincs bennem több, akkor nincs mit adnom. Többen nagyon féltek attól, hogy nem fogok többet énekelni, de én mindig mindenkit megnyugtattam, hogy nincs még vége, csak kell egy kis szünet. Az elmúlt másfél évben egyetlen egyszer énekeltem, akkor is egy jól sikerült szórakozás után a szórakozóhely lépcsőjén két beszélgetés között. Ennyi időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy könnyekkel küszködve elhatározzam, a következő karácsony már nem lesz énektől mentes.