Egy összezsúfolt táncterem,
Sürög-forog, jő-megy a népség
Be és ki, szűnes-szüntelen.
És a jövőket, távozókat
Ki győzné mind köszönteni!
Nagy részvétel, ha némelyikünk
Az ismerőst... megismeri."
Azt is hihetnénk hogy ezek a szavak ma kerültek papírra, pedig ez esetben tévedünk. Már több mint 150 évvel ezelőtt íródott Arany János tollából Kertben című verse egyik strófájaként.
Akkoriban még se számítógép se telefon nem állt rendelkezésre és a fejlődés sem gyorsult fel annyira, mint manapság. Akkor hát mi lehetett az oka ennek a ma is ismeretes jelenségnek?
Egyrészt tisztáznunk kell, hogy itt nem arról van szó, hogy nem figyelnénk egymásra, hanem, hogy nem foglalkozunk a másikkal. Ezt azt jelenti, hogy pontosan tudjuk, hogy mi történik a környezetünkben, csak éppen nem válunk szerves részévé az eseményeknek.
Hogy ez jó vagy éppen rossz-e nekünk, döntse el mindenki maga kedvére!
Alapvetően mindenkiben fellehető az affinitás, amely cselekvésre készteti az embert. Csak egy hatalom van amely képes legyőzni ezt az ősi ösztönt, ami nem más, mint a hiúság. Ez a sátáni erő az oka olykor feltörő kicsinyes közönyösségünknek. Az a félelem, hogy mit gondolnak majd rólam mások... Nincs olyan ember aki ne ismerné ezt az érzést.
Így aztán nem teszünk semmit,csak nézünk ki a fejünkből karba tett kézzel. Na ez igen! Ennyire gyarlók tudunk mi lenni, isteni teremtmények. Ezért aztán valóban érdemes volt minket megteremteni! A lélek helyett a szem, a kéz helyett a száj, ezért látás helyett csak nézünk és a szánk jár a kezünk helyett.
Próbáljuk meg utánozni a gyermekeket és a Világ rendbe jön!
