nem jegyzet

Ezen a héten egy nagyon kedves hölgy jött hozzánk az egyetemre előadást tartani. A bemutatkozás során megtudhattuk, hogy régebben ő is a főiskolán tanított, ami azóta már egyetemmé lett. Nem volt egyszerű dolga, hiszen azóta nagyot fordult a világ minden tekintetben, de egy tartalommal teli, igényes előadást kaphattunk tőle, így igyekeztem odafigyelni.
Az előadás végén fél füllel hallottam panaszát: "Te, Dávid, ezek a gyerekek nem tudnak jegyzetelni!"
Belenéztem a füzetembe, és valóban csak pár kulcsszót írtam le, hogy majd azoknak utánanézzek.
Az én szempontom  jelen esetben teljesen eltért az előadóétól.
Neki az volt a fejében, hogy a hallgatók majd most szépen jegyzetelni fognak, aztán megtanulják A-tól Z-ig, hogy a vizsgán leírhassák, mennyire okosak. És egy évtizede még ez teljesen rendben is lett volna ezzel a módszerrel. Én viszont ilyenkor mindig azt mérlegelem, hogy számunkra már szinte végtelen információ elérhető, és nekem azt kell minél tökéletesebbre csiszolnom, hogy milyen módszerrel tudok a leghatékonyabban rákeresni az információra, amikor szükségem lesz rá.
Egy ilyen gyorsan változó világban már nem engedheti meg magának az ember, hogy egyszer valamit jól megtanuljon. Dinamikus rendszerben gondolkodásra van szükség.
Ez egy reklámjogi előadás volt, de mire én az egyetemről kikerülök, hoznak újabb 15 rendeletet és nekem az akkori körülményekhez kell majd alkalmazkodnom. Tehát nem azt írtam le, hogy a jog jelen állás szerint mit tartalmaz, hanem hogy mely szervezetek foglalkoznak reklámjoggal, és kiknél tudok érdeklődni, mire keressek rá.
A jó hír, hogy sok előadó már alkalmazkodott a hallgatók új szokásaihoz. A prezentációk diái elérhetőek online, figyelmeztetnek, hogy nem kell túlkörmölni a dolgokat, inkább kérdezzük meg, ami minket érint és érdekel a témában.
És csak hogy megnyugtassak mindenkit: Azért tudunk még kézzel írni, jegyzetelni, csak ma már egyre kevesebbszer van rá szükségünk. Hiszen szinte minden menthető a technikai kütyükkel: hang, kép, videó. Sőt, sokszor már elég bediktálni, és az információt írott formában láthatjuk viszont.

Zene nélkül nincs karácsony

Hihetetlen, hogy milyen gyorsan repül az idő: ez már a második karácsonyom lesz, amit éneklés nélkül töltök. Na jó, bevallom hősiesen tavaly csaltam egy kicsit, és ott voltam a zeneiskola magánének tagozatának tanszaki hangversenyén. így most érzem először, hogy úgy szenvedek a zenehiánytól, mint Krisztus a kereszten. Pedig aki jól ismer, az tudja rólam, hogy kutyabarátság a mienk. Az éneklés és én, olyan mint Ady hite. Az éneklést leginkább az élsporthoz tudnám hasonlítani, igazi gyötrelmekkel teli gyönyörűség, amely során az ember nap mint nap harcot vív a saját gyengeségeivel és határaival, hogy aztán a színpadra állva játszi könnyedséggel dalolászhasson. Mármint, hogy a közönség csak ezt lássa belőle. A valóság ennél sokkal árnyaltabb: vannak napok, amikor minden egyes hangért meg kell szenvedni, máskor pedig csak úgy szárnyal az ember a hangokon. Most felmerülhet bennetek a kérdés, hogy mi köze is van ennek a karácsonyhoz?! A válasz roppant egyszerű: karácsonykor van a legtöbb énekes fellépés. Nekem legalábbis általában akkor voltak. Ilyenkor az estélyi, a fodrász és a sminkelés rutinművelet volt már a második-harmadik alaklom után és szenteste a legnagyobb kérésem mindig csak annyi volt, hogy könyörgök, csak a harisnyát ne kelljen felvenni. Mégis volt az egész éneklős karácsonyozásnak valami semmihez sem fogható misztikus bája. A tiszta arcok a közönség soraiban, a műsorok szervezőinek kedvessége. Mind-mind apró ajándékok voltak, és végső soron maga az éneklés is meghittebbé tette az ünnepet. Az enyémet, és másokét is. Amikor az énektanulást abbahagytam, sokan nem értették meg a döntésem. Elvégre nehéz külső szemlélőként olyan dolgokat megérteni, amelyek a másik emberben mennek végbe. Éreztem, hogy a hangommal már nem tudok eleget adni. Hogy nem lehet mindenkinek megfelelni, hogy elveszik az ember az elvárások rengetegében és nem találja rég volt önmagát. Beláttam, hogyha nincs bennem több, akkor nincs mit adnom. Többen nagyon féltek attól, hogy nem fogok többet énekelni, de én mindig mindenkit megnyugtattam, hogy nincs még vége, csak kell egy kis szünet. Az elmúlt másfél évben egyetlen egyszer énekeltem, akkor is egy jól sikerült szórakozás után a szórakozóhely lépcsőjén két beszélgetés között. Ennyi időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy könnyekkel küszködve elhatározzam, a következő karácsony már nem lesz énektől mentes.

X-Faktor, avagy ami nálunk hiányzik

Ha valaki, akkor én tényleg nagyon megszállottja voltam a tehetségkutató műsoroknak. Az első 3 Megasztár például nagy hatással volt rám. És később örömmel néztem az X-Faktor és a Voice első szériáit is, de most úgy érzem, hogy a magyar x-faktor nagy válságot él meg ebben az évben.
Ennek a jelenségnek az okait szeretném következő írásomban kicsit körüljárni.

Magyarországon jelenleg nem igazán adottak a feltételek ahhoz,hogy valaki könnyűzenét tanuljon. Már a hangszereseknek is nehéz a dolguk, ha ilyesmire adják a fejüket, hát még az énekeseknek...
A magyar zeneoktatásnak jelenleg az állami zeneiskolák képezik az alapját, amely rendszer viszont csak a klasszikus és igen ritka esetben a jazz stílust képviseli.

Tehát aki könnyűzenét szeretne tanulni, az kénytelen ezt a tudást magánúton elsajátítani.
Ezzel már csak két probléma van:
Az egyik, hogy mivel ilyet állami úton nem tanítanak, így tanárokat sem képeznek kicsiny hazánkban ilyesmire.
Ha pedig valaki veszi a fáradságot és külföldön kitanulja a dolgokat, az rendszerint borsos árat kér érte. ( és teszi ezt teljesen jogosan)

Én nem mondom, hogy ne lennének született tehetségek, de ahhoz, hogy valaki valóban átütő produkciót tudjon mutatni, ahhoz kell bizony a technika is.
Márpedig a technikát egy ilyen show(mint például az x-faktor) ennyi idő alatt nem fogja megtanítani. Ők amúgy is énekeseket keresnek, és nem csak hangot. És igazából tényleg elég dühítő, hogyha a tv-ben olyan énekeseket kell néznem/hallgatnom, akik valóban tehetségesek, csak itt vége is van a dolognak, mert nem tudják használni a hangjukat. Valljuk be, az alul intonálás, az orrhang és a levegővétel mikrofonba, egyáltalán nem menő dolgok!

Magyarország elég kicsi, és így az sem csoda, hogy a 4. -5. széria körül már kezdenek kifogyni a tehetségek is a műsorokból. Valamint egy ilyen kicsi országocska nem is nagyon tudna ennél több zenészt eltartani. Ami nem azt jelenti, hogy nem csinálhatja mindenki azt, amit leginkább szeret, csak éppen nem biztos, hogy mindenkinek az éneklésből kéne megélnie.

Ami viszont szégyenteljes és felháborító, hogy egy zeneileg ilyen gazdag országban hogy lehet ilyen csapnivaló zsűrit összeválogatni!? Az MR2 Petőfi Szimfonik Live hazájában, ahol Magyar Hajnal oktat éneket, és Pásztor Anna énekel, ott ez egész egyszerűen szentségtörés.
És itt jön képbe a kereskedelmi televíziók felelőssége, hogy ugyan hány bőrt akarnak még lehúzni szerencsétlen tehetségekről nézettségnövelés céljával, ahelyett, hogy elküldenék őket egy jó énektanárhoz!?

Személyes javaslatom a probléma megoldására:
Ha már sikerült egy maréknyi tehetséget összehalászni a tengernyi popsztárjelöltből, igazán forgathatnának egy "realityt" arról, hogy hogyan faragnak belőlük énekeseket. Legalább végre lehullna a lepel arról, hogy mi is történik, és még inkább, hogy mi miért történik egy magánénekórán. Valamint fontosnak tartom, hogy senki ne csak a csillogást lássa a popszakmában, hanem a verejtéket is, mert munka nélkül nincs eredmény. És jó, ha ezt a fiataloknak is átadjuk végre! ;)

Etika

Elnézést kérek minden kedves olvasótól a hosszabb kihagyásért, de nem jutott eszembe olyan téma, melyet érdemes lett volna blogbejegyzés formájában feldolgozni. Az olyan írásokat, amelyek erőltetetten szólnak a semmiről, én sem szeretem. Most viszont olyan dolog történt velem, amelyet mindenképpen szeretnék veletek megosztani.
Etika órán a barátság kapcsán felmerült a kérdés, hogy vajon lehet-e igaz barátság férfi és nő között. Ez egy elég izgalmas téma, amiről sokat lehetett beszélgetni. A csoport ki is használt az alkalmat, már egy ideje ment a vitázás, mikor egy új, a témához kapcsolódó szempontot vetettem fel: A meleg férfiaknak általában elég sok barátnőjük van, mert nagyon jól kijönnek a lányokkal.
És ennél a pontnál elszakadt a cérna: A csoporttársakból különböző érzelmeket váltott ki a dolog, volt, aki abszolút helyén kezelte a témát és építőjellegű hozzászólással próbálta a beszélgetést folytatni, volt, aki zavarba jött és még olyanok is akadtak, akik már a kérdés felvetésétől is undorodtak . Számomra ez még valahol érthető is, mert ezzel a témával még nem sokat foglalkoztunk, de a jól felkészült etika tanár reakciója a mai napig nem megy ki a fejemből: A tanárnő csak annyit mondott: Itt most nem erről van szó. Ez volt az a mondat, ami nálam teljesen kiverte a biztosítékot, ugyanis én, szegény tudatlan azt hittem, hogy mi emberekről beszélgetünk. Nálam az ember fogalmába beletartozik mindenki.
Lehet, hogy tényleg én értettem félre a beszélgetés témáját? Sajnos a kérdést az elején nem úgy tették fel, hogy lehet-e barátság egy heteroszexuális férfi és nő között. Valóban addig a pontig ez nem vetődött fel, mint opció, de akkor most egy etika-tanár szerint egy homoszexuális férfi nem ember? Én megértem, hogy néha nehéz lehet nekik a társadalomba beilleszkedni, és ez problémákat okozhat, de ezek után nem csodálkozom azon, hogy őrült módjára vonulnak félmeztelenül az utcára felvonulni, az egyenjogúságukat követelve, mert én sem tudnám elviselni, ha nem vennének emberszámba.
És ha jól tudom, akkor ezek után az elfogadás külön témakör lesz a tanterv szerint. Kíváncsian várom! ;)
Mindez megtörtént Veszprém megye legliberálisabb felfogású iskolájában, támogatási pénzből megvalósított német nyelvű etika órán.

Te most szórakozol velem?!

Az előző bejegyzésemben a fiatalok alkoholfogyasztási szokásaival foglalkoztam, ehhez kapcsolódik általában a szórakozás fogalma is, így most ezt fogom egy kicsit körüljárni.
A szórakozás kultúrája nem új fogalom, az emberekkel egy időben jelent meg a Földön. Eleinte a hitvallással összekötött rituálékon, később fogadásokon majd bálokon szórakoztak az emberek.
A szórakozás már régóta összeköttetett az alkoholfogyasztással, ami nem véletlen, hiszen ez a különös nedű valóban képes oly módon bódult állapotot okozni, hogy az ember könnyebben ellazíthassa magát, úgymond oldja a feszültséget.
Ezzel így összességében nem is volna probléma.
Azonban nem mindegy, hogy hogyan teszi ezt az ember lánya/fia.
Az előkelő bálokon még nem volt ezzel probléma, ott ugyanis elő volt írva, mit és miként illik, megvolt az etikett amihez az embernek tartania kellett magát.
Napjainkban viszont a fiatalabb generációnak sokszor lövése sincsen, hogy hogyan is kéne "bulit csinálni", várják a sült galambot, hogy majd magától a szájukba repül. Ezt bizonyítja az a beszélgetés is, amit a minap hallottam a buszon. Két srác arról beszélgetett, hogy nincsenek jó bulik, aztán persze kiderült, hogy ők is csak a pultnál szoktak ülni, de azért csodálkoznak, hogy senki sincsen a táncparketten.
Eléggé elkeserítő.
Nem kell feltétlenül táncolni, de azért hogy az legyen a szórakozás, hogy ki issza le jobban magát... és persze ilyenkor jön a vandálkodás is.
Itt lenne az ideje, hogy az új generáció valami kultúrát alakítson ki a szórakozása köré, mert ami most van, az minden, csak nem kultúra. Idáig minden generációnak sikerült. (disco, rock 'n roll, retro...)
A körülmények adottak, csak tenni kéne érte! ; )

Mr. Alkohol vs. Zéró Tolerancia

Vigyázz! 100% szubjektív bejegyzés!
A legnagyobb kérdés fiatalkorúak esetén mindig a felelősség. Sajnos a kiskorúakat még nem lehet felelősségre vonni, így bármi rosszat tesznek, mindig kell találni egy bűnbakot. Persze ez az alkoholfogyasztással járó problémáknál sincsen másként.
Ezzel az középiskolákra különösen nagy teher hárul. Ahogy azt mondani szokás, ők is csak hozott anyagból dolgoznak. Tehát nekik lenne kötelességük az alkoholfogyasztás engedélyezése, vagy tiltása. Elsőre szinte teljesen egyértelmű a döntés, hogy egy közoktatási intézményben tiltani kell az alkoholfogyasztást. Igen ám, de mi a helyzet az egyéb iskolai rendezvényekkel, mint például a bál, a szalagavató, vagy az osztálykirándulás? És pontosan kinek van megtiltva az alkoholfogyasztás az intézményen belül: A tanároknak, a dolgozóknak, szülőknek, diákoknak, vagy mindenkinek? De ami a legfontosabb: Mit is nevezünk tiltásnak? Hogyha valakit rajtakapnak, akkor azt megdorgálják? És amit nem látunk, az meg sem történt?
Valóban az jelenti a legnagyobb veszélyt, amit a tanár lát?
Nem tartom valószínűnek, hogy a borkóstoló, vagy egy sörgyár-látogatás valós problémaforrás lennének. Sokkal veszélyesebb játék az, ami a tanárok háta mögött történik. A diák nem valószínű, hogy egy osztálykiránduláson attól a pohár bortól vagy korsó sörtől részegedik le, amit a vacsora mellé fogyaszt.
Lehet, hogy pár felnőttet el kell hogy keserítsek, de középiskolában nincs osztálykirándulás alkohol nélkül. Lehet naivnak lenni, lehet szemet hunyni felette, vagy homokba dugni a fejünk, de az így van.
Ha pedig ezt mindannyian tudjuk, akkor nem lenne sokkal tisztesebb a nyílt kommunikáció a témáról?
Ha valaki tényleg felelősséget érez a diákok iránt, akkor nincs más választása, mint hogy figyel. Nem azért, hogy hazaküldje azt, aki iszik egy pohár bort, hanem azért, hogy időben észrevegye a valós problémákat.
Nem elég nézni, látni kell!

Ms. Tökéletes

Kíváncsi voltam rá, vajon milyen lehet a tökéletes nő. De miután a kíváncsi szót kétszer is elgépeltem, arra gondoltam, hogy biztos nem ilyen. Aztán eszembe jutott, hogy a kisebb szerencsétlenkedés néha nem is olyan rossz. Elvégre a férfiak általában örülnek annak, ha egy nőnek tudnak segíteni.
És itt el is érkeztünk a fordulóponthoz: Dönteni kell, hogy kinek a szemszögéből akarjuk a nők tökéletességét mérlegelni. Nem véletlen, hogy a férfi és a női magazinok teljesen eltérően közelítik meg a női tökéletesség fogalmát. Míg a férfiszektor erősen vizualitás-orientált, addig a nők sokszor inkább a belső tökéletességre törekszenek.  Persze mindkét nem esetében hozhatnánk fel ellenpéldákat is, de azok a közhiedelemmel ellentétben, csupán gyengítenék a szabályt.
A "gyengébbik nem" nem véletlenül kapta ezt a jelzőt. Azért alakulhatott ez ki, mert a férfiak ilyen elvárásokat támasztottak feléjük. Legyen kicsit alacsonyabb, kicsit fiatalabb, kicsit törékenyebb és kicsit butább mint a férfi. Amik teljesen eltérnek a nők önmagukkal szembeni elvárásaitól.
Egy nőnek mindig két ember fejével kell gondolkozni: egy férfiéval és a sajátjával. A sajátjával ki kell tervelnie, hogy hogyan tud boldogulni minél kevesebb segítséggel és hogyan érheti el céljait, majd át kell gondolnia, hogyan tud eközben törékenynek és gyámoltalannak hatni.
Nos, ha ez sikerül, akkor mindkét nem szemszögéből tökéletes nőnek hathat. Most már csak az a feladat, hogy mindenki eldöntse, hogy van-e erre szüksége, vagy beéri kevesebbel is!